Van egy régi mondás, amely így hangzik: a szüntelen adás által elérhetjük a Mennyországot. Ennek a bölcsességnek sikerül megragadnia valami lényeges dolgot az adás aktusában - Istentől ered, és Istenhez vezet minket.

De hogyan? Amikor úgy adunk, hogy közben tele vagyunk önátadással, lelkesedéssel és azzal a nemes törekvéssel, hogy tökéletes isteni csatornává váljunk, akkor mi magunk is jelentős részt kapunk mindabból, amivel másokat megajándékozunk.

Azzal, hogy egész lényünkkel arra vágyunk, hogy rezonanciába kerüljünk a magasztos energiákkal, amelyeket aztán művészi projektjeinken keresztül közvetítünk másoknak, megvédjük magunkat az ego cselszövéseitől.

De amikor egy műalkotást akarunk létrehozni, az nem abból a vágyból fakad, hogy kifejezzünk egy bizonyos érzést, egy bizonyos állapotot vagy egy eszményt; ez több ennél. Hanem abból a vágyból is, hogy másoknak is átadjuk azt, amire mi vágyunk, hogy életre keltsük azt, hogy az ő lényüket gazdagítsa az, ami bizonyos mértékig már bennünk is megvan.

Tehát az okkult adás törvényének első lépése, amely maga a késztetés arra, hogy valamit adjunk másoknak, a művészben a műalkotás létrehozásának vágyával születik meg. Nem tud lélegezni alkotás nélkül; az igazi művész nagy adakozó.

Amikor a színészek egy színdarabon dolgoznak, egy bizonyos üzenetet, egy bizonyos állapotot akarnak közvetíteni. Minden karakter egy bizonyos archetípust testesít meg; a színész ennek az archetípusnak a sajátos energiáját akarja közvetíteni a közönség felé.

Amikor a beavatott művészet elvei szerint dolgozik, a színész tudatosan kapcsolatot teremt a néző és az adott archetípus között, hogy az az előadás befejezése után is a nézőben maradhasson. Így amikor hazamegy, vágyat fog érezni arra, hogy újra átélje ezt az állapotot, és újra kapcsolódjon azokhoz az isteni energiákhoz, amelyeket a színészen és a szerepén keresztül érzékelt.

A CSAPATBAN MEGNYILVÁNULÓ TÜKRÖZŐDÉS

Az első szakaszban a színész azoknak ad, akikkel együtt készül a darabra: a csapattársainak. Az ő szerepe azokban tükröződik, akikkel együtt játszik. És amit átad nekik, azt az ő érzékelésük gazdagítja; az állapotok és a gondolatok, amelyeket az általa ábrázolt archetípushoz képest érzékelnek.

Ez egy közvetlen tükrözés. A csapattársak még azt is elmondhatják neki, hogyan érzékelik a színészi játékát; a saját látásmódjukkal képesek gazdagítani az ő belső vízióját. Egy másik közmondás tökéletesen összefoglalja ezt a helyzetet: "Adj és kapsz". A színész többet tanul, inspirációt nyerhet másoktól, hasznot húzhat az általa eljátszandó karakterhez kapcsolódó állapotok példáiból.

Hogyan történik valójában az energiáknak ez a cseréje és tükrözése?

A színész egy olyan karaktert játszik, aki párbeszédet folytat a darab többi szereplőjével. A művész által megnyilvánuló energiák tükröződnek a többi színészben, akiknek szintén megvannak a saját energiáik, és megoszthatják az adott szereppel kapcsolatos saját tapasztalataikat. Ez egy olyan energiabeáramlás, amely közvetve, a tudatalatti szintjén is zajlik.

A verbális kommunikáción túl a művészek szubtilis módon kölcsönhatásba lépnek egymással, inspirálják és támogatják egymást azáltal, hogy állapotokat jelenítenek meg, amelyekre új, árnyaltabb és mélyebb állapotokkal válaszolnak. Olyan ez, mint a párhuzamos tükrök játéka, amely elmélyíti a perspektívát és előrevetíti a végtelen magasztos élményeket, amelyeket ők és a közönség is elérhetnek, ha munkájuk a beavatott művészet elvein alapul.

A SZÍNPAD VARÁZSA

Valójában ez a végtelen sokszorozódás az előadások során nagyon könnyen észrevehető, hiszen a színészek minden egyes alakítással egyre jobbak lesznek, és a bemutatott szerep egyre hatásosabbá, tartalmasabbá és esztétikai élményt nyújtóvá válik. Ez az okkult adás törvénye a gyakorlatban, hiszen a színész gazdagodik mindazokkal a csodálatos állapotokkal, amelyeket sikerült felébresztenie azokban, akik látták őt.

Amikor azonban a színész a gyötrelem, a cinizmus, a szenvedés, a luciferi lázadás energiáit közvetíti; amikor a karaktere a spirituális megértés, a katarzis vagy a felemelkedés egyetlen pillanata nélkül személyesíti meg ezeket az attitűdöket; ahogyan ez az ókori görög tragédiákban szokás volt, ezek az állapotok visszhangoznak a közönségben, és sötét bumerángként térnek vissza a művészhez, aki figyelmen kívül hagyta az okkult adás törvényét.

Ez azért van így, mert valójában figyelmen kívül hagyta a művészet egyik csodáját. A bennünk élő Isten párbeszédet folytat a más emberekben rejlő Istennel. Az az állapot, amelyet Ő közvetített felénk, növekszik, ahogy ez az állapot tükröződik a színésztársakban és a nézőkben.

AMIKOR A MŰVÉSZ EGYEDÜL ALKOT

Néhány művész egyedül alkot. De a megkomponált dal, a megírt történet, a megalkotott festmény mind azért születik, hogy a nyilvánosság elé tárják, hogy az emberek örömmel élvezhessék. Mindazok akik kapcsolatba kerültek a művész alkotásával, intenzíven átélik a rezonancia okkult törvényének esztétikai érzelmeit és kegyelmét.

Amikor létrehozunk valamit, bensőséges és teljes fúzióban vagyunk azzal, amit megteremtettünk. Alapvetően állandó rezonanciában vagyunk azokkal az energiákkal és állapotokkal, amelyeket a műalkotásunkon keresztül csatornáztunk.

Ez azt jelenti, hogy minden energia és állapot, amelyet azok tapasztalnak, akik kapcsolatba kerülnek az alkotásunkkal, valamilyen mértékben és a rezonancia törvényének megfelelően minket is elérnek. Így a mi lényünk is gazdagodni fog azzal, amit mások tapasztaltak, amikor megcsodálták a művészeti projektünket.